Őszi szünet - őszi mesék

Péntek esti mesék

Időpont: 2026. október 26-31. hétfő-szombat
Helyszín: online program - Wekerlei Könyvtár honlapja és Facebook oldala
Ajánlott korosztály: 3-14 éves korig

Kedves meséket küldünk az őszi szünet idejére a gyerekeknek a könyvtár honlapján és Facebook oldalán.


A sárga kicsi kígyó

Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek szemrevaló felesége volt, de gyermeke csak akkora sem, mint az ütés tapló, pedig igen nagyon szerettek volna már egyet. No, telik-múlik az idő. Felébred egy reggel az asszony, s azt mondta az urának: - Hallja-e, milyen bolond álmot láttam én az éjjel! - Mit, ugyan bizony? - Hát a házunkba jött egy ősz öregember, s azt mondta: „- Tudom én, mi a bajotok, neked s az uradnak. Ha gyermekre van szükségetek, menjetek ki ma reggel a kapu elejibe, ott álljatok meg, s akármiféle lelkes vagy lelketlen állat jön arrafelé, fogjátok meg, vigyétek be, az lesz a ti gyermeketek." - No, hallod-e asszony, elég bolond álom, de próbáljuk meg. Mindjárt felöltöznek, kimennek a kapu elejibe, s ott álldogálnak jó darab ideig. Hát egyszer csak fut arra egy sárga kicsi kígyó. Hé, ördögadta varas gyíkja! - neki a sárgakicsi kígyónak, megfogják, az asszony a kebelébe dugja, beviszi a házba, s ott jól tartják tejbe mártott kenyérrel. Telnek-múlnak napok, egyszer csak megszólal a sárga kicsi kígyó, s azt mondta a szegény embernek: - Édesapám, menjen el a királyhoz, s kérje meg nekem a leánya kezét! - Mit beszélsz, te szerencsétlen teremtés, hiszen a király mindjárt a fejemet véteti. - Csak menjen el, ne féljen semmitől, a többi az én dolgom. Addig s addig, hogy a szegény ember felkászálódik, s elmegy a királyhoz. Egy jó puskalövésre van a király palotája. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen akkor sétál a katonái előtt, s vizitálódik. Odamegy a szegény ember, köszön illendőképpen, s azt mondta: - Felséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, az én fiam, a sárga kicsi kígyó azért küldött, hogy megkérjem neki a leányod kezét. Nagyot kacag a király, hogy a könnye is kicsordul belé. - Jól van, te szegény ember, én nem bánom, hanem előbb három dolgot adok fel a fiadnak, s ha azt meg nem teszi, karóba húzatom a fejét. Az első feltétel az lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Hej! Megszontyolodott a szegény ember. Most már kifogy ebből az egy fiából is. Hogy tudta ilyen bolond dologra adni a fejét. Csakhogy fel nem vetette a nagy búbánat. Hazamegy, s mondta a fiának a király üzenetét. Azt mondta a sárga kicsi kígyó: - Azért bizony egyet se búsuljon, édesapám, még ma elhozom a három aranyalmát. Azzal csak kifordul az ajtón, s meg sem áll a Tündér Ilona kertjéig. Ott bebúj a kert hasadékán, felfut a legelső fára, s lenyisszent egy almát. Hej! Akkorát csendül erre a kert, hogy hetedhét országon túl is hallódik a csendülése. Hát csak törtet elő a hétfejű sárkány, a kert őrizője, s a szájából hétsingnyire fut elő a veres láng. Megáll a fa alatt, szimatol erre is, arra is, ha megláthatna valakit. De a sárga kicsi kígyó belebújik a fa odvába, s meg sem moccan, míg a hétfejű sárkány nagy csattogással el nem szelel. Akkor kiugrik az odúból, leszakaszt még két almát, egy perc, s kívül van a kerten. Bezzeg álmélkodik a szegény ember, mikor a sárga kicsi kígyó megérkezik a három aranyalmával! No, volt öröm. Mindjárt tarisznyájába teszi a három almát, s nagy lelkendezve fut a királyhoz. - Itt a három alma, felséges királyom. Nézi a király erről is, arról is, forgatja az almákat minden oldalra, de azok bizony igazi színaranyból vannak. - No, jól van, te szegény ember, hanem még hátravan két feltétel. Mondd meg a fiadnak, hogy ha holnap reggelre ilyen kakassarkon forgó aranypalotát nem teremt a te házad helyére, amilyen az enyém, halálnak halálával hal meg. Aj, csak most szontyolodik el istenigazából a szegény ember. Nagy gondban van szegény feje, hogy mit tud most csinálni az a csöppnyi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, mikor egy babaház felépítésére sem volna képes. Sírva mondta otthon a fiának: - Jaj, szerelmes gyermekem, mibe ártottad magad! Ha holnap reggelre olyan palota nem lesz a házunk helyén, mint a királyé, halálnak halálával halsz meg. Azt mondta erre a sárga kicsi kígyó: - No bezzeg, édesapám, hát még ezen is tud epekedni! Csak feküdjenek le békével, kend is, édesanyám is, majd csudára ébrednek. Beesteledik, s kimegy a sárga kicsi kígyó az udvarra, elővesz egy sípot, megfuvintja, s hát abban a szempillantásban annyi kígyó s egyéb állat kerekedik össze, hogy a hold s valamennyi ragyogó csillag mind megfeketedett. Csak elélibegett egy óriási kígyó, s azt kérdezi a sárga kicsi kígyótól: - Mit kívánsz, édes gazdám? - Azt, hogy ezt a házat szépen szedjétek széjjel, s éppen olyan aranypalotát építsetek ide, mint a királyé. Hej, neki az a rengeteg sok kígyó s a többi állat, surrognak, hurrognak, mozgolódnak, forgolódnak, s mire pitymallott, az utolsó szegig készen van a palota. Felébred reggel a szegény ember meg a felesége, csak dörzsölik, dörzsölik a szemükből az álmot, kérdezik egymástól: vajon ők-e ők? Odafut a sárga kicsi kígyó, s azt mondta, hogy bizony jól látnak. Felszökik a szegény ember az aranyos ágyból, felöltözik aranyos gúnyába, s fut a királyhoz. Ez már ott áll az ablakában, s onnan nézi a palotája társát. Jó messziről elejébe kiált a szegény embernek: - Be se jöjj, te ördöngős gyermeknek ördöngős apja, hanem vidd meg a harmadik főfeltételt. Hogyha holnap reggelre a két palotát össze nem köti egy aranyhíddal, s ha a híd két oldalán aranyfákon aranymadarak nem énekelnek, elpusztítom a föld színéről minden nemzetségével. Hazamegy a szegény ember, de most már nem búsult olyan erősen. Gondolja, ha a többit megcsinálta az ő fia, csak megcsinálja a harmadik főfeltételt is. Jól gondolta, mert reggel már az aranyhídon sétál a királyhoz. Magával viszi a sárga kicsi kígyót is. Bemennek a királyhoz, jó reggelt köszönnek, s a szegény ember elémondja: - Fenséges királyom, életem, halálom a kezedbe ajánlom, itt a fiam, a sárga kicsi kígyó, most már megtarthatjuk a lakodalmat. Eleget köntörfalaz, teketóriáz a király, de mit volt mit nem tenni, szavának kellett, hogy álljon. Jaj! A szegény királykisasszony, mikor meglátja a jövendőbelijét! Sír, földhöz vágja magát hetvenhétszer, de mindhiába, a lakodalmat megtartják. Eközben beesteledik, s az ifjú pár bemegy a szobájába. A királykisasszony váltig bizonygatta, hogy inkább megöli magát, de nem fekszik egy ágyba azzal a rusnya sárga kígyóval, s ha hozzá talál érni, megfogja, s kitekeri a nyakát. Hát egyszer csak keresztülbucskázik a fején a sárga kicsi kígyó - s halljatok csudát! -, dali szép legény lesz belőle! Megszólal a legény: - Ne félj tőlem, szépséges szép királykisasszony. Nem vagyok én sárga kicsi kígyó, én egy elátkozott királyfi vagyok. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hétig s hét napig kígyóbőrben járjak. Még nem telt ki az átok ideje, azért azt mondom neked, hogy senkinek ezen a világon ne szólj erről, mert mindketten erősen megbánjuk. Megörvendett ennek a királykisasszony, fogadkozott, hogy senkinek sem szól. De reggel bemegy az apjához, s ez addig faggatja, hogy mégis elmond mindent. Várj csak - gondolja a király -, nem hordod te tovább azt a rusnya kígyóbőrt. Volt a palotában egy vén boszorkány, azt magához hívatja, s megparancsolja neki, hogy előre menjen be az ifjú pár szobájába, s ha leveti a sárga kicsi kígyó a bőrét, égesse el. A vén boszorkány előre be is megy, s mikor az ifjú pár lefeküdt, kibújik az ágy alól, megkeresi a kígyóbőrt, s egy teli parázs serpenyőben porrá égeti. Felébred reggel a sárga kicsi kígyó, fel akarja venni a bőrét, s hát nincs! Aj, megszomorodik szegény feje! Azt mondta a feleségének: - No, feleség, mégsem tartottad meg a szavad, a kígyóbőrömet elvitte valaki. Nekem most már el kell innen pusztulnom haza, az apám várába. Még éppen hét napom van, de ha azt akarod, hogy a feleségem maradj, utánam kell jönnöd. Ezzel egy aranyabroncsot vett elő, s azt mondta: - Ezt az aranyabroncsot a két karodra teszem, hogy senkit meg ne ölelhessél, míg ismét egymásé lehetünk. Én megyek a fekete várba, te gyere utánam egyenesen, mezítláb, állj meg a várkapu előtt, s hét nap, hét éjjel szüntelen azt kell kiáltanod: „- Gyere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot." Elbúcsúznak keserves könnyhullatás közt, s a sárga kicsi kígyó ember képében elindult a fekete várba. Estére kelve a felesége is utána megy, s meg sem állj, míg a fekete várhoz nem ér. Ott aztán csak kiabálja: „- Gyere ki, te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le a karjáról az aranyabroncsot!" Hét éjjel s hét nap mind ezt kiabálja, akkor megnyílik a fekete vár kapuja, kijött a dali királyúrfi, odafut a feleségéhez, megöleli, megcsókolja, s az aranyabroncs magától le- hullik. Azzal szépen fölkerekediek, dióhéjba telepedik, s máig is élnek, ha meg nem haltak.       szerk.Majtényi Zoltán Tündér mesék-Hajnalcsillag - Unikornis Kiadó Budapest – 1999


A cinkotai nagyicce története

A cinkotai plébános püspök szeretett volna lenni. Meg is írta Mátyás királynak, hogy így, meg úgy, ő már eleget plébánoskodott, a király tegye meg püspöknek. Mátyás király megüzente, hogy püspök lehet, ha megfelel az ő három kérdésére: ,,Hol kel fel a Nap? Mennyit ér a király? Mit gondol a király?” Ha ezeket a kérdéseket megválaszolja a plébános, akkor püspök lehet, ha nem, kiveti még a plébánosságból is. Búnak ereszkedett a plébános. Mit feleljen ő ezekre a kérdésekre? Odacseppent a plébánoshoz a kántor, látta, hogy a plébános igen lógatja az orrát, megkérdezte: - Mi bántja úgy a plébános urat, hogy így búnak adta magát? A plébános elpanaszolta, hogy járt Mátyás királlyal. Azt mondta a kántor: - Na, ezért egy cseppet se egye magát a plébános úr! Adja ide a reverenciáját, elmegyek én Mátyás királyhoz, s megfelelek neki. A plébános nagy vonakodva, de csak odaadta a reverendáját a kántornak, s az megjelent a király előtt, mint cinkotai plébános. Kérdezte Mátyás király: - No, plébános úr, hol kel fel a Nap? - Felségednek Budán, nekem Cinkotán - válaszolta a kántor. - Hát aztán, mennyit érek én? - tette fel a király a második kérdést. A kántor azt felelte: - Huszonkilenc aranyat! - Ugyan bizony, mért pont huszonkilencet? - Mikor Krisztus urunkat Júdás elárulta, harminc aranyat kapott érte. A király nem ér annyit, mint Krisztus urunk, egy arannyal olcsóbb! - Arra mi a válaszod, hogy mit gondolok én? - Felséged azt gondolja, hogy a cinkotai plébánossal beszél, pedig én csak a cinkotai kántor vagyok. Megtetszett Mátyás királynak az okos beszéd. Azt mondta a kántornak: - Na, fiam, amiért ilyen okosan feleltél a kérdéseimre, teljesítem egy kívánságodat. Mi legyen az? - Én azt kérem felségedtől, hogy a cinkotai icce kétszer akkora legyen, mint máshol! Mátyás király mindjárt elrendelte, hogy tegyék törvénybe a dolgot. Mire a kántor hazaért, Cinkotán már kétszer akkora volt az icce, mint máshol. Csak azt felejtette el hozzátenni, hogy az ára ne legyen kétszer annyi, mint eddig volt.


A király három kérdése

Gondolt egyet Mátyás király, s ellovagolt Erdélybe. Ahogy ment a hegyek között, egy szép nagy faluban megállt. Meglátta, hogy egy házra ki van írva: - Aki itt lakik, annak semmi gondja! Méregbe gurult Mátyás király: - Hát itt meg, ki a fene lakik, hogy nincsen neki semmi gondja? Én király vagyok, s mégis esznek meg a gondok. Mindjárt beküldött egy szolgát a házba, hogy hívassa ki a gazdát. A házban egy gazdag csobán lakott a háza népével. Kijött a gazda, megkérdezte tőle a király: - Hogy merted kiírni a házadra, hogy neked semmi gondod?! Térdre vetette magát a csobán a király előtt: - Felséges királyom! Nekem mindenem megvan a világon, s azért nincsen semmi bánatom. - Na, hogy legyen, mire visszajövök, fejtsd meg nekem a következő három kérdést: Miből van a legtöbb, áprilisban? Miből van a legtöbb, májusban? Miből van a legtöbb, júniusban? Ha meg nem fejted nekem ezt a három kérdést, akkor karóba kerül a fejed. Lett gondja a csobánnak! Azt se tudta, mit csináljon? Főtt a feje éjjel, nappal. Volt neki egy ügyes, szép leánya. A számadó bojtárnak fájt érte a szíve erősen, de még reménye se lehetett rá, hogy a gazdag csobán hozzá adja. Eljött a nap, hogy a király visszatérjen. A csobán szinte az eszit vesztette bújában. Kérdezte tőle a bojtár: - Mi öli kendet gazduram? Mondja a csobán, hogy mi a baj. - Ezért egyet se búsuljon kend, csak adja ide a gúnyáját! Én majd megfelelek Mátyás királynak, de ígérje meg, hogy nekem adja feleségül a leányát. Megígérte a csobán, hogyne ígérte volna! Majd meghalt félelmében. A bojtár aztán előállt a király szólítására. Kérdezte a király, aki azt gondolta, hogy a csobán áll előtte: - Na, te gondtalan csobán! Miből van a legtöbb áprilisban? - Rügy, királyuram. - Hát májusban? - Akkor meg virág - felelte a bojtár. - Miből van a legtöbb júniusban? - Fűszál, felséges királyom. - Látom, jól meg tudsz felelni mindenre. Azért azt ajánlom, hogy azt a felírást takarítsd le a házadról. A baj mindig megérkezhet. Senki sem mondhatja el magáról, hogy semmi gondja. Még a király se! Mátyás király ezzel otthagyta a bojtárt, s ellovagolt a kíséretével. A csobán belátta, hogy nagyon ostoba volt, a bojtárja okosabb ember nálánál. Hozzá is adta a leányát, s minden vagyonát a fiatalokra hagyta. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


A táltosgalamb

Valamikor, réges-régen, amikor a magyarok királyt akartak választani, összehívták a népeket. Szegényt, gazdagot, minden rendűt egyaránt. Amikor összegyűltek, elengedték a táltosgalambot. Akinek a vállára szállt a galamb, az lett a király. Élt egyszer egy szegényember, volt annak egy jóravaló, suttyó fia. Ezt a legénykét úgy hívták, hogy Mátyás. Egy nap ez a Matykó gyerek megunta a nagy szegénységet, s azt mondta az édesapjának: - Édesapám, nem ülök én itthon ebben a nagy szegénységben, elmegyek szerencsét próbálni. - Eredj fiam, hátha megsegít a Jóisten! Na, a legényke feltarisznyálódott, elindult szerencsét próbálni. Járt ide, járt oda, kereste, hogy mihez fogjon. Egyszer csak beérkezett egy nagyvárosba. Tolongott a nép, egyik percről a másikra egy nagy sokadalomban találta magát. Nem tudta elképzelni, miért tülekednek úgy az emberek, megszólított hát egy bácsit. - Bácsikám, mi van itt? Mit csinál itt az a sok ember? Mért lármáznak, mért tülekednek? - Hát, mi vóna, fiam? Hát, királyválasztás van! Mátyás nézelődött, tekergette a nyakát, hátha meglátná ő is a királyt, de nem látta sehol. Akkor kapta magát, s felmászott egy kerítésre. Egyszer csak elült a nagy lárma, nagy csendesség támadt. Kihozták a kalickát, s eleresztették a táltosgalambot. A galamb vigyázkodott, erre-arra fordult, ide-oda repdesett, hirtelen aztán felreppent a Mátyás gyerek vállára. Mátyás úgy megijedt, hogy el akarta kergetni a galambot, de az nem akart leszállni a válláról semmiképp. A népek kiáltozni kezdtek: - Éljen az új király, éljen az új király! Az urak megharagudtak, ordítoztak összevissza: - Tévedett a galamb! Az nem lehet, hogy egy ilyen rongyos kölyök legyen a mi királyunk! Mátyást elzavarták, a galambot megfogták, s újra beletették a kalitkába. Mátyás eloldalgott, elhúzódott a tömeg mellől egy fa alá. A galambot újra elengedték, hát az másodszor is csak megkereste. Szépen ráült Mátyás vállára. Az urak csak nem nyugodtak bele a dologba. Amikor aztán harmadszor is a Mátyás gyerek vállára szállt a galamb, a nép zúgni kezdett: - Ez Isten akarata! Éljen Mátyás király, éljen az új király! Mátyást megkoronázták, dicső, nagy király lett belőle, jó világ jött a szegényekre. Mióta meghalt, sokszor mondják: ,,Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”


A bárgyú ember

Volt egyszer egy ember meg egy asszony, az ember nagyon bárgyú volt. Mikor az asszony elment otthonról, ráparancsolt a férjére: vigyázzon a csirkékre, hogy a kánya el ne vigyen egyet se, szitálja meg a lisztet, meg van ott egy fazék tejfel, azt is köpülje meg, mikorra hazajön, minden legyen készen! Az ember, hogy minél könnyebben szitálhasson, összefogdosta a csirkéket, aztán a kotlóhoz kötötte őket, hogy a kánya ne vigyen el belőlük, s hozzáfogott a szitáláshoz. Észrevette, hogy mikor szitál, rázkódik a fara, gondolta magában: jó lesz, ha odaköti a tejfeles szilkét (cserépfazék) a farához, majd összerázkódik, aztán nem kell köpülni. Egyszerre vége lesz minden dolognak. Amint szitált, jött a kánya, meglátja az ember, hogy a kánya felkap egyet, viszi az egészet, szaladt utána. Amint szaladt a csirkék után, odavágta a szilkét az ajtófélhez, el is törött. Ezen annyira megijedt, hogy a tejfel is oda, a csirke is oda, a szilke is oda, a liszt sincs kiszitálva, az asszonytól is félt, most már mit csináljon? Bebújt a kemencébe. Az asszony látja, mikor hazaér: csirke sincs, tejfel sincs, szilke sincs, a liszt is úgy áll, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sehol, kiabál neki, az ura hallgat a kemencében. Az asszony azután elkészítette a lisztet, tésztát, mindent, hogy majd süt, ment a szalmáért, hogy begyújtson. Bedugta a szalmát a kemencébe, még akkor se szólt az ember. Az asszony meggyújtotta a gyufát, mikor az ember ezt hallotta, akkor kiabálta: - Hé, anyjuk, itt vagyok a kemencében! De már akkor késő volt, mert az asszony meggyújtotta a szalmát, s azt mondta: - Úgyse vagy egyébre való, mint tűzre!


Az őzhús

Mondok egy mesét, kiből okulhat minden pörlekedő. Ment, mendegélt a szőrdisznó rengeteg erdőben, pataknak a mentén, s találkozott az őzzel. Már jó messziről kiáltott a szőrdisznó: - Szervusz, testvér, hogy vág a bajusz?! - Jól vág, jól - felelt az őz -, de hogy mersz te énvelem így beszélni, hé? - Na már, testvér, vagyok én olyan legény, mint te. Nem teszel te olyat, hogy utánad ne csináljam. Ej, megmérgelődik az őz, hogy egy macskabéka teremtés ilyen kicsibe veszi őt. - Hát jere ki velem versenyfutásra! Menjünk ki elébb eme hegy tetejébe, s amelyik hamarébb visszafut a patakhoz, annak a másik egész életére legyen hűséges szolgája. - Itt a kezem, nem disznóláb! - rikkantott a szőrdisznó, s azzal fölment a hegy tetejére. Ahogy fölértek, az őz - uccu neki, vesd el magad! - nekifutamodott a lejtőnek, mintha csak a szemét vették volna ki; a szőrdisznó pedig szépen összezsugorodott, s úgy hengergőzött utána nagy messziről. Hej, de bezzeg megjárta az őz a nagy sietséggel. Mikor épp a patakhoz ért, keresztülesett a fején, nyakát szegte, s mindjárt szörnyű halált halt. Nagy későre ért be a szőrdisznó, egy kicsit mintha sajnálta volna is az őzet, de hamar megvigasztalódott, nekiállott a húsának, és jóllakott belőle. Olyan élete volt, hogy még a királlyal se cserélt volna. Evett, aludt, s meg sem moccant az őz húsa mellől. Teltek-múltak a napok, s még mindig annyi volt az őz húsából, hogy félesztendőre is elég lett volna kicsi szőrdisznónak. Egyszer azonban odaállít egy kiéhezett róka, s köszönti: - Adjon isten, szőrdisznó! - Adjon isten, ami nincs, róka koma! - Én már eleget kértem, de nem ad - kesergett a róka -, hanem látom, szőrdisznó barátom, hogy neked több van a soknál, adj belőle. A szőrdisznónak jó szíve volt, adott a róka komának annyi húst, amennyi csak belefért. Róka komának úgy megtetszett az első ebéd, hogy ott felejtette magát három napra a szőrdisznónál, s nem is akart elmenni a nyakáról. A harmadik nap már nem állhatta meg szó nélkül a szőrdisznó. - Róka koma, tovább egy házzal, mert mindjárt egy betevő falás sem marad nekem. Pedig ez a hús becsületes keresményem. - Már akár becsületes, akár nem - toppantott az erőre jött róka -, nem megyek én innét! Hanem tudod mit, szőrdisznócskám, osszuk kétfelé, ami még van. Mit volt mit tenni: a szőrdisznó beleegyezett az osztásba. A róka tüstént neki is fogott az osztásnak, de a húst nem két-, hanem háromfelé osztotta. - Hát ez miféle dolog, róka koma, hiszen ketten vagyunk. Nem jól van ez így! - Dehogy nincs jól. Ez az első adag az enyém, a másik engem illet, a harmadik pedig nekem dukál. - Hát nekem mi dukál? - Mondtam már! Nem érted?! Az első adag az enyém, a második engem illet, a harmadik nekem dukál. - Ugyan, úgy-e? Majd meglátjuk! Megyünk a törvénybíró elé igazságért! Elindultak a törvénybíró elé. Estére beértek egy faluba. Amint mennek, a szőrdisznó egy tyúkól előtt kaptányt lát, s azt mondja: - No, róka koma, itt a törvényszék. Aki ennek az ajtaján baj nélkül keresztülmegy, azé lesz az őzhús. A róka beleegyezett, s a szőrdisznót előretuszkolta. Ez szépen összezsugorodott, s úgy átment, hogy semmi baja sem lett. Utána a róka, de ő már nem fért át, s a farkánál fogvást odacsípte a kaptány. A szőrdisznó visszament az erdőbe, a róka pedig ott maradt. Jön ki reggel a gazda, s már messziről kiáltja nagy örvendezéssel: - Ahá! Tyúkhús kellett volna, úgy-e?! - Azzal elévett egy mogyorófa pálcát, s félholtra verte a rókát. Közbe mind azt kiabálta: - Nesze, tyúkhús, ez a tied, ez téged illet, ez neked dukál! Azt hitte a gazda, hogy már meg is döglött a róka, s ott hagyta, hadd érjék meg jól a nyúzásra. De a róka föleszénkedett, összeszedte az erejét, kiszabadult a kaptányból, s visszavánszorgott az erdőbe. Kérdi a szőrdisznó, mikor meglátja a rókát: - Hát, koma, mit mondott a törvény? - Azt, hogy egész reggelig két vas közt tartott, reggel pedig jött a törvénybíró, s félholtra vert. De már most csakugyan igazságosan osztom el a húst - fogadkozott a róka. Hanem – kakas csípje meg a ravasz máját - most is csak háromfelé osztotta az őzhúst. Megint csak törvényre kellett, hogy menjenek. Ahogy mentek, egy farkasveremre találtak, s a szőrdisznó azt mondta: - Ez is törvényszék, koma, aki ennek a tetején keresztül tud menni, azé lesz az őzhús. A szőrdisznó könnyen áthöngörgött, de a rókát nem bírta meg a gyönge leveles ág, s belesuppant a verembe. Reggel ott találták az emberek, s félholtra verték. Nagy későre eszénkedett föl, s visszavánszorgott a szőrdisznóhoz, de a ravasz rókát a kétszeri csúfuljárás sem tudta megjavítani, megint csak háromfelé osztotta az őzhúst. Harmadszor is törvényre mentek, de míg odajártak, arra vetődött egy farkas, s ez az őzhúst mind egy falásig megette. Mikor a szőrdisznó s a róka visszatért a törvényről: szemük-szájuk koppant. Egy porcogó csont nem sok, annyit sem találtak.


A két garas

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két ember: Jancsinak hívták az egyiket, Daninak a másikat. Egyszer Jancsi két garast kért kölcsön Danitól, de telt-múlt az idő, hiába kérte Dani a két garast, Jancsi mindig azzal fizette ki: - Majd megfizet a nagy harang. Valahányszor összetalálkoztak, mindig a két garason veszekedtek. Dani kezdette: - Jancsi, add meg a két garasomat! Jancsi mondta: - Majd megfizet a nagyharang. - Te Jancsi - mondotta Dani -, add meg a két garasomat, mert ha nem, az Isten istenem ne legyen, még a szemfedődből is kivágom. Mondta Jancsi: - Bánom is én, vágd ki. Telt-múlt az idő, Jancsi csakugyan nem adta meg a két garast, Dani meg folyton azzal fenyegette, hogy ha tovább él Jancsinál, kivágja a szemfedőjéből. Gondolja magában egyszer Jancsi: - Ejnye, megpróbálom, vajon csakugyan megcselekedné-e Dani, amivel fenyeget. Egyszer csak betegnek tettette magát, lefeküdt, az ágyához hívta a feleségét, s mondta neki nagy búsan: - No, feleség, az életemnek vége, meghalok. Csak az az egy kérésem, hogy vitess majd a templomba, s ott teríttess ki. Azzal fogta magát, behunyta a szemét, nem is szuszogott. Szentül hitték, hogy meghalt. Hát jól van, kinyújtóztatják, ravatalra teszik, viszik a templomba, s ott hagyják éjszakára. Daninak sem kellett egyéb, mikor a halottat magára hagyták, belopódzott a templomba, s ment a ravatalhoz, hogy kivágjon a szemfedőből. De abban a pillanatban hallja, hogy valami emberek suttognak kint a templom ajtajánál. Kivette a beszédjükből, hogy többen vannak, s hallotta azt is, hogy rablók, s be akarnak jönni a templomba, hogy ott a rablott kincsen megosztozzanak. Hej, Istenem, megijedett Dani, s hirtelen beugrott az oltár mögé, onnét várta, hogy mi lesz most. Hát csakugyan jönnek a rablók: éppen tizenketten voltak. Kiöntik a templom földjére a rengeteg sok pénzt, aranyat, ezüstöt s mindenféle drágaságokat, s elosztják egymás közt. De megmaradott egy kard, azon nem tudtak megosztozni. Azt mondta a vezérük: - Mondok valamit! Legyen azé, aki ennek a halottnak a szívébe üti a kardot. Összenéztek a rablók, de egynek sem volt bátorsága erre a szörnyű cselekedetre. - Hát egy sem meri megtenni?! - mondotta a vezérük. - No, majd beledöföm én! Fölemeli a kardot, de bezzeg Jancsi nem várt tovább, felugrott. De bezzeg a rablók is, uccu, neki, szaladtak ki a templomból mind rettentő, nagy ijedséggel. Ott hagytak mindent, pénzt, kardot s a teméntelen sok drágaságot. De nem futottak messze. Meggondolkoztak, s szép csendesen visszakullogtak a templom ajtajához, s elkezdettek hallgatózni. Azalatt Dani előbújt az oltár mögül, s nekiült Jancsival a tenger pénznek, s szépen kétfelé osztották. Egyenként számlálták a pénzt, egyik éppen annyit kapott, mint a másik. Egy krajcárral sem többet, sem kevesebbet. Azt mondja akkor Dani Jancsinak: - No, Jancsi, most add meg a két garasomat! - Én-e, Dani? Én nem. - Adod-e ide a két garast?! - Nem én! Hallják ezt odakint a rablók, roppant megijednek. Azt mondja a vezérük: - Gyertek, szaladjunk innét, mert odabenn annyian vannak, hogy egyre-egyre két garas sem jut! Azzal, uccu, neki, vesd el magad! Elszaladtak a rablók, mintha szemüket vették volna ki. Azután hazament Jancsi is, Dani is. Cipelték haza a sok kincset. De Dani akkor sem hagyta a két garast. - Jancsi, add meg a két garasomat! - mondotta az egész úton. - Nem adom, Dani! - mondotta Jancsi. Nem is adta meg soha. Még ma is veszekednek a két garason, ha azóta meg nem haltak.

Wekerlei Könyvtár
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 9. /könyvtári szolgáltatási helyszín/
Cím: 1192 Budapest, Kós Károly tér 15. /könyvtári programok helyszíne/
Telefon: +36-1/282-9634
E-mail: wekerlei.konyvtar@gmail.com; konyvtar@kmo.kispest.hu
Honlap: https://www.kmo.hu/; https://uj.konyvtar.kispest.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/wekerleikonyvtar
A Wekerlei Könyvtár a KMO Művelődési Központ és Könyvtár tagintézménye.